A nap hét ágra sütött, a gyerekek már birtokba vették a felavatott pályájukat. Csak egy öregúr állt egyedül, szótlanul, mosolyogva az épület árnyékában. A fővédnök. Ugyanis Ő volt az új műfüves focipályák "utazó nagykövete". Semmi sztár allűr, semmi csillogás, csak a háttérben megnyugvás. Pedig hát, ha valakinek, akkor neki lehetett volna. Ha nagy hanggal konferálta volna az eseményt a kezdőkörből, vagy beszállt volna a kicsik közé passzolgatni, akkor sem lehetett volna senkinek egy rossz szava sem. Mégsem. Örömmel nyugtázta a fiatalságot, hogy ha egy labdát bedobnak közéjük, akkor rugdosni vagy dobálni fogják.
Én meg ott álltam zöldfülű tollforgatóként és lestem. Merthogy nekem meg mindenképpen kellett volna vele beszélgetnem. De, hogy szólítsak meg egy világbajnoki ezüstérmest? Alibiből azt hittem, hogy majd kapok egy morzsát az Őt körülvevő tömegből. De nem. Egyedül volt. Eljött az én időm? Úgy néz ki. Nyeltem egy nagyot és odaléptem hozzá. Elmosolyodott, Örült, hogy beszélgető társra talált.
Szóba került minden, legfőképpen természetesen az óvodai pályaavatás, illetve meddig eljuthatott volna az a csapat is, ha az Ő idejükben megadatik nekik ez a hatalmas lehetőség, hogy normális, rendezett körülmények között edződhetnek. De még így sem volt semmi hiányérzete. Beletörődött, hogy így alakult karrierje és örült neki. Mennyi történetet mesélt... És csak mesélt, mesélt...
Nekem meg dolgom volt, késésben is voltam. De hát nem szakíthattam félbe! Hogy szakíthattam volna, hiszen ki vagyok én hozzá képest. És érdekelt is! Mi lesz a sztori befejezése, majd jött az újabb. Egész álló nap hallgattam volna, de szólított a kötelesség. Többször is kezet szorítottunk. Még akkor sem fogtam fel, hogy kivel beszélgettem. Tegnap pedig az Aranycsapat utolsó tagjaként itt hagyott minket. Az Ő története végül lezárult és ki tudja mennyit vitt most magával. Pedig azokra is kíváncsi lettem volna.
Nyugodjék békében Buzánszky Jenő!
Buzánszky Jenő 89 évet élt (Fotó: NS-archív)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése