Lejárt lemez...

Itthon javában zajlik az uborkaszezon. Legalább is azt nem tartom érdemes hírnek, hogy valamelyik elsőosztályú agyon verte Karacslapújtő gárdáját egy sörmeccsen. Maradnak az átigazolási pletykák. Mivel soha, semelyik csapatunknak nincs kerete rá, így ezt hívhatjuk kukázásnak is. Már csak az a kérdés, hogy a szart, hogyan csomagolják. Ilyenkor nagy szerep hárul a klubok kommunikációjára. De előtte természetesen helyet is kell csinálni, vagyis normális esetben ez így lenne, hogy ha teszem fel egy balhátvédet elküldök, akkor hozok a helyére egyet. Na most ez külföldön lehet, hogy így van, itthon természetesen ez is másként megy. 

Szóval ész nélkül megy a kirugdosás, akár már decemberben is. Bejelentik a klubok, hogy kikre nincsen szükségük. Ez egy rakat játékos szokott lenni, a szurkoló meg boldog, hogy végre eltakarodik az utált focistája, még akkor is, ha féléve van csak ott (erre még kitérek). Tehát előbb a selejtek lelépnek. Az más kérdés, hogy ők is találnak maguknak csapatot pár hét múlva, sajnálni nem kell őket, mert mindig van olyan hülye, aki megveszi őket. Külföldön röpködnek a nevek és a milliók, ez hazánkban mérsékelten fordul elő, de igaz. Manapság mindenkiről lehet találni videót, ahol jól megvezethetik az egyszerű szurkolót, hogy micsoda passzokat ad (oldalra, hátra), erre lehet mondani, hogy erre a magyarok sem képesek már. Csak hát szar videót a menedzser sem tölt fel, jól megvágja és várja a csodát. Ezt a horgot mindenki bekapja, csak utána lesz nagy nézés, mikor ugyanezt csinálja csak realtime-ban előtte, azaz alibi passzokat oszt ki, tehát előrébb nem jutottak. A hírek címei is általában így hangoznak: "XY ország U válogatottját nézte ki az NBI-es csapat". Ez mind szép és jó, de általában ez az "XY" Albánia, Macedónia, Kazahsztán szokott lenni, és ez nem lenézés, hiszen tudjuk jól mit jelent magyar utánpótlás válogatottnak is lenni. 

Lemegy az első pár forduló és kiderül, hogy ő is ugyanolyan botlábú, csak az elnököt megvezették. Fél szezon után, már az újoncok is kereshetnek maguknak új csapatot, pedig hát a Real Madrid, a Barcelona, a Lyon saját nevelésű játékosáról volt szó. Az esetek 90 százalékában ez a forgatókönyv érvényes, a maradék tízben bejön a "kukázás" és jó pénzért dobbanthat egy normális ligába.  

Jenő bácsiról!

A nap hét ágra sütött, a gyerekek már birtokba vették a felavatott pályájukat. Csak egy öregúr állt egyedül, szótlanul, mosolyogva az épület árnyékában. A fővédnök. Ugyanis Ő volt az új műfüves focipályák "utazó nagykövete". Semmi sztár allűr, semmi csillogás, csak a háttérben megnyugvás. Pedig hát, ha valakinek, akkor neki lehetett volna.  Ha nagy hanggal konferálta volna az eseményt a kezdőkörből, vagy beszállt volna a kicsik  közé passzolgatni, akkor sem lehetett volna senkinek egy rossz szava sem. Mégsem. Örömmel nyugtázta a fiatalságot, hogy ha egy labdát bedobnak közéjük, akkor rugdosni vagy dobálni fogják. 

Én meg ott álltam zöldfülű tollforgatóként és lestem. Merthogy nekem meg mindenképpen kellett volna vele beszélgetnem. De, hogy szólítsak meg egy világbajnoki ezüstérmest? Alibiből azt hittem, hogy majd kapok egy morzsát az Őt körülvevő tömegből. De nem. Egyedül volt. Eljött az én időm? Úgy néz ki. Nyeltem egy nagyot és odaléptem hozzá. Elmosolyodott, Örült, hogy beszélgető társra talált. 

Szóba került minden, legfőképpen természetesen az óvodai pályaavatás, illetve meddig eljuthatott volna az a csapat is, ha az Ő idejükben megadatik nekik ez a hatalmas lehetőség, hogy normális, rendezett körülmények között edződhetnek. De még így sem volt semmi hiányérzete. Beletörődött, hogy így alakult karrierje és örült neki. Mennyi történetet mesélt... És csak mesélt, mesélt...

Nekem meg dolgom volt, késésben is voltam. De hát nem szakíthattam félbe! Hogy szakíthattam volna, hiszen ki vagyok én hozzá képest. És érdekelt is! Mi lesz a sztori befejezése, majd jött az újabb. Egész álló nap hallgattam volna, de szólított a kötelesség. Többször is kezet szorítottunk. Még akkor sem fogtam fel, hogy kivel beszélgettem. Tegnap pedig az Aranycsapat utolsó tagjaként itt hagyott minket. Az Ő története végül lezárult és ki tudja mennyit vitt most magával. Pedig azokra is kíváncsi lettem volna.

Nyugodjék békében Buzánszky Jenő!

Buzánszky Jenő 89 évet élt (Fotó: NS-archív)

Alamizsnán túl

Sosem kedveltem Rajczi Pétert. Nem szerettem a játékát sem. Elismertem, hogy sok gólt lőtt. Nem is szorul rá a védelmemre. Mégis írok róla. Szeretnék reflektálni az nso.hu-n ma megjelenő "Rajczi: Ne adjanak alamizsnát, adják oda inkább a takarítónőnek" című cikkre. 

Nyilvánvaló, hogy ez a cím félrevezető. Nem csoda, hiszen Rajczi egy megosztó figura, így jöhetnek a rekord lájkok és kommentek. Azért nem írtam kattintást, mert ismét bebizonyosodott, hogy a hozzászólók nagy többsége el se olvasta a nyilatkozatot. Ugyanis akkor nem érkezett volna annyi fröcsögés és rosszindulatú megnyilvánulás sem. 

Bár nem említi, de valószínűleg anyagi gondjai azért nincsenek (és más futballistának sem kéne, hogy legyen). Nem is félti senki sem ettől, hiszen az évek során, azért rendesen megkereshette magának a napi betevőre valót. Most ott tart, hogy klubja jó ideje nem fizetett neki, vagyis most igen az ünnepekre, de vajmi keveset. Ám nem fogadta el, hiszen, ami neki nem pénz, az másnak a világ is lehet. 

Lehet, hogy egyeseknek ez nagyképűnek hangzik, én mégsem éreztem annak, úgyhogy merem remélni, hogy az a negyvenezer forint tényleg jó helyre került, akár a takarítónőhöz, akár a pályamunkáshoz és nem lapul a főnök zsebében. Nálam kiérdemelte a tiszteletet, hogy önkritikát gyakorolt. A lényeg, hogy gondolkodjunk, mielőtt cselekednénk és ne a cím alapján kezdjünk már el szitkozódni. 

Rajczi Péter csöbörből vödörbe került (Fotó: NS-archív)

Cseberből vederbe

Kétszer ugyanabba a folyóba nem lépünk. Tartja a mondás. Ám a magyar futball ezzel mit sem törődik. Szinte rá lehet már aggatni a tragikomédia jelzőt. Megbukott játékosok helyezkednek el ugyanabban a ligában, mintha mi sem történt volna. Most éppen Andrea Mancinivel történt az eset. A híres edző fia a Honvédtól a Haladáshoz igazolt. Mivel mindkét helyen erősen él az olasz vonal, ezért a következő párbeszéd villog előttem, ahogy kufárkodnak a talján sportigazgatók:

- Szevasz Gino!

- Ciao Francesco!

- Tudod most éppen szarban van a csapatunk, kéne egy pengés támadó!

- Megoldható! Andrea Mancini enyhíti a problémátokat.

- Szuper! Olasz berkekben jól cseng a neve. Gólt tud lőni?

- Igen. Egyszer. Ligakupában. Tizenegyesből.

- Ez igen! De nem túl drága nekünk?

- Dehogy! Két kapu és egy zsák labda az ára. De nehéz lesz vele megegyezni a fizetéséről.

- Sokat kér?

- Pár ezer eurót. Tudod, olasz, Man. City-ben megfordult, az öreg Mancini fia...

- Fuh, kiköhögjük... Csak nem sértődik meg, ha hozzádobunk egy mobilt, egy autót és egy házat.

- Áll az üzlet. Hozzátenném még, hogy a kedvenc kajája a macskástészta.

- Ne félj, már a szőrős lábú nőket is hozatom.

Győrben új seprű sepreget (bár a régi tudja, hol a szemét). Fél csapat kirúgva, de természetesen kapkodnak értük a klubok. Más kérdés, hogy sokat kérnek a játékosok, hiszen egyszer bajnokok voltak idehaza. Meg hát ők a munkanélküliek, ők diktálhatnak.

Jelenleg itt tartunk az uborkaszezonban, félek lesz ez még rosszabb is.

Fotó: nb1.hu